Dani a 10 éves kisfiú, aki nagyon szerette az állatokat, egy nap anyukája egy fantasztikus meglepetéssel várta. A meglepetés nem volt más, mint egy állatkerti belépő két fő részére!
Vajon merre felé görbült Danika szája? Tán ez nem is kérdés, madarat lehetett vele fogatni, de most nem ezzel akart foglalkozni -mármint a madarak elfogásával- inkább mihamarább elindulni oda, ahol a madár se jár rosszul, csak jól, mert biza ottan jó dolga vagyon.
     Az idő szép napos, enyhén  párás, kissié felhős volt, délkeleti széllel. Ez egy remek nap a kirándulásra az állatkertben. A hely persze csodálatos, ámulatba ejtő, örömteli és szórakoztató.
 -Mindent meg fogunk nézni? - kérdezte Danika.
 -Hát persze, ez a mi napunk. -mondta anyukája                                                                
 -Tudtad, hogy vannak védett állatok is itt?  -nézett anyukájára Dani.
 Dani anyja bólintott, nem szólt semmit, talán elvitte a nyelvét egy nagymacska. Reméljük azért meglesz, nehéz nyelv nélkül beszélgetni. Persze, ez nem igaz, ez csak olyan szólás-mondás.
 Meg is kérdezte Dani:
Egyébként tudtad, hogy az emu súlya és magassága megegyezik az emberével?
Azonban anyja csak bólintott. Dani kicsit gyanakvóan ismét feltett egy kérdést:
 -Mit gondolsz mivel táplálkoznak ezek az állatok?
A válasz szintén néma volt. -Itt már tényleg van valami!-
 -Anya! Mi törpént, miért nem válaszolsz? Anyu!
Ismét némán válaszolt, kezdett már ő is zavarban lenni. Egyszerűen nem jöttek a hangok. Látszott  nem direkt csinálja. Próbált hangokat képezni, de nem sikerült.
Az emuknál álltak szemben a flamingókkal. Igaz jó idő volt,de éppen nem volt arra egy teremtett lélek sem. Hirtelen azt vették észre az emuk őket bámulják. Nem is foglalkoztak volna velük, ha az egyik nem szólalt volna meg:
-Sziasztok! Csak nem ti vagytok az új gondozók? Szeretnék tőletek kérni valamit. Ha lehetne, szeretnék egy másik ketrecbe kerülni, mert Botond, a cellatársam, mostanában mindig beleszól mindenbe, amit csinálok és ez már tűrhetetlen! A múltkor is...
Folytatta volna tovább, de Danika közbeszólt:
 -Pillanat! Mi nem gondozók vagyunk, hanem látogatók és anya meg nem tud beszélni és egyáltalán miért értem meg amit beszélsz?
 -Szóval nem tudtok segíteni?
 -Tudunk, de jó lenne tudni mi ez az egész. Segíts kérlek!
 -Én csak egy emu vagyok. A választ a majmok tudják, de ők nem hajlandóak senkivel sem szóba állni, amíg az nem beszélt a tevével, akik a juhok mellett laknak. Érted?
 -Hát, azt hiszem.....-vonta meg vállát Danika
 -Cserébe beszéltek a gondozóval, rendben?
 szívesen segítek neked.- ezzel el is indultak a tevékhez.
 -Anyu, te értetted mit mondott? -kérdezte Dani
 Anyja bólintott.
 -Na ezt már végkép nem értem.
 -Emu veled! -szólt az emu, kicsit unottan, hiszen már megint meglátta Botondot.
 -Köszi, de most már tényleg mennünk kéne, eléggé furán érzem így magam.
A vadállatkertben fura mód, nem volt még mindig senki de az idő nem változott. Fel kéne térképezni a terepet. A japánkert felé kell menni, majd ott a pálmaház túloldalán található.
 -Jó lenne, ha gyorsak tudnánk lenni, mint egy ló, aki lóhalálában akár egy pillanat alatt oda vágtatna. Nem kéne hosszú métereket gyalogolni.
 -Hivattál? -kérdezte egy emlősök osztályába tartozó páratlan ujjú patás állat.
 -Még a lovakkal is tudok beszélni?
 -Igen, miért csodálkozol, az emberek már régóta beszélgetnek az állatokkal, csak már elfelejtették.
 -Nahát! Nem bolondultam meg? Ha ezt elmesélem a többieknek, kinevetnek,  mint Süsüt.
 -Mi a manó? Te nem vagy sárkány, ne aggódj. Mellesleg mi járatban vagy itt?          
 -Hát az úgy történt, hogy eljöttünk az állatkertbe és elment anyu hangja. Az egyik emu szerint a majmok tudják rá a gyógyírt. Hát ezért mennénk a tevékhez.
 -Na jó, hogy jön ide a teve koma?
 -Mivel csak akkor lehet a majmokkal beszélnünk, amennyiben meglátogattuk őket.
 -Én inkább a delfinekhez mennék, ők az egyik legokosabb állatfaj a világon.
 -Mégis merre laknak? Valahol a  magas hegyek mögött, hol a tenger hupikék? - Dani elnevette magát.
 -Na, ne viccelődj, mert Hókuszpókusz meghallja! -nézett kissé megijedve a ló.
 -Ti töpörödött törpördögök kinek a nevét mertétek kimondani? -szólt egy hang.
Mind a ketten meglepődve néztek szét. Sehol senki.
 -Itt vagyok lent! Ezek a városiak sosem néznek a lábuk elé.
Egy vadliba állt velük szembe bőrkabátban és napszemüvegben. Folytatta:
 -Na mi van, nem láttatok még vadlibát? -kérdezte öntelt mosollyal.
 -Minek is csodálkozom ezek után? Anyukám hangját keressük egy állatkertben, amit csak a majmok tudnak megmondani hol van. Persze most szemben áll velem egy vagány vadliba, aki Hókuszpóknak képzeli magát. -foglalta össze a történteket Dani.
 -Mi a neved kölyök? -kérdezték szinte egyszerre.
 -Dani vagyok. De nem ez ám az igazi nevem.
 -Hanem? -kérdezte a vadliba.
 -Dániel. -elmosolyodott.
A vadliba most emberére akadt, hiszen lóvá tette. Mihez kezdjen Dani két lóval? Hát persze! Egyiken anyukája fog ülni, a másikra meg ő.
 -Indulhatunk? -szólt a kis csapathoz a valódi ló.
 -Igen, igen, igen! -sürgette Dani a lovakat, nem akarta egész nap lóháton lógatni a lábát.
Anyukája csak felült némán a másik lóra és próbálta követni az eseményeket, sajnos beleszólása maximum annyi volt, mint egy néma halnak.
Mire a tevékhez értek, már percek óta meg sem álltak, de ügyesen vették az akadályokat. Persze, hiszen velük volt a halak némaságával rendelkező anyuka. Szerencsére a halak ügyesek, ezért maximum egy digi-dagi esett el útközben, nekik bajuk nem történt.
 A legnagyobb teve természetesen egy 200 kg-os dromedár volt.
 -Üdvözöllek dicső lovag, szép a ruhád, szép a lovad, mi szél hozott erre és mi vajon a szíved terve?
 -Sziasztok! Én is üdvözlök mindenkit! A majmokhoz mennék, mert anyám megnémult.
 -Ja, csak ezért jöttetek? Hát akkor menjetek, ott van a kis-sziklán túl.
 -Bocsánat, de ennyi?
 -Persze. Miért, nem útba igazítás miatt vagytok itt?
 -Nem. Az emu azt mondta jöjjek előbb ide, beszéljek veled, majd menjek a majmokhoz.
 -Ezt nem tudom, miért mondta ezt neked? Ha meg akarod tudni, mi a gyógyír a bajra, menj el hozzájuk és kész.
 -Jól van, hát jól rászedett, de most nem megyek már vissza hozzá, irány a majmok! -szólt Dani.
 -Figyeljetek! -szólt közbe a valódi ló- A majmok fákon élnek!
 -Ezt te most nem mondod komolyan? -rázta a fejét Dani – ha nem mondtad volna....
 -Na jó nem erre akartam kilyukadni. -intette a fiút – nem kell kilométereket gyalogolni. Csak el kell dobnunk egy almát, az alma nem esik messze a fájától és már ott is vagyunk.
 -Nem vagy semmi. Ilyen ötletektől vagyunk ott ahol most: vagyis sehol.
 -Én is közbe szólhatok? nyerített a lóvá tett vadliba.
 -Nem! -szólt rá mindenki. -anyát kivéve
 -Egyébként te miért is jöttél velünk vadliba? -kérdezte Dani.
 -Cserediák vagyok Németországból. Az igazi nevem Majer München.
 -Nem vagy semmi. Szóval Majer vagy. Biztosan nagyon okos lehetsz, hiszen a magyart gyönyörűen beszéled. Remélem folytatni fogod a tanulást, sokra viheted. Gyógyíthatnád a rákot.
 -Jaj, de jó ötlet! Az állatkertben is volt egy beteg rák, bármit megtettem volna, hogy meggyógyuljon!                                           
 -Na jól van fiúk. Aki megy, az halad, aki áll az marad.
 -Nem veszed észre Dani, már régen itt állunk, csak nekiálltál beszélgetni. -nézett rá a valódi ló.
 -Az meg miképpen lehetséges? Kérdezett Dani.
 -Emlékszel? Az alma sosem esik messze a fájától. Eldobtam egy almát és itt vagyunk.
A majmok csak úgy bámultak rájuk, mégis mit akarnak ezek az alakok tőlünk? Remélték talán banánt hoztak vagy sportcsemegét. Szükségük is van rá, hiszen imádnak fára mászni, ugrálni az ágak között.
 -Sziasztok! Még egy emu küldött minket ide hozzátok, hogy segítsetek anyukámon, aki elvesztette a hangját. Kérlek titeket nagyon szépen, adjátok neki vissza, szüksége van rá. -szólt a fiú.
A majmok hallgatnak. Látszólag foglalkoztatja őket a téma, de  meglepődve figyelnék Danit. Végigmérték őket és a legnagyobb emberszabású megkérdezte tőlük:
 -Ti tudtok beszélni? Az hogyan lehetséges. Már évmilliók óta elvált az ember és állat egymástól.
 -Nem tudom. -felelte Dani -Hirtelen eltűnt minden ember és megértettük az állatokat. Nem értem mi rosszat tettünk, de már nagyon fáradtak vagyunk és szeretnénk végére járni az ügynek, mivel már egy órája bolyongunk itt és anyukám kezd hallá változni, mert ez a némasággal jár.
 -Oh, már értem mi itt a probléma. Elvitte a cica a nyelvét. Ha ez most egy mese lenne, akkor el kéne mennetek az üveghegyen túlra, ahol a kurta farkú malac túr és még talán az Óperenciás tengeren is túl. Persze mivel ez egy valós történet, nem húzom tovább a dolgot. Húzni maximum a hegedűt lehet, de az időt sose. Mivel tudom mennyire siettek, ezért nyomban odaadom nektek, amit kértek. A ti dolgotok egyszerű lesz csupán. El is árulom mit kell tennetek: várni. A türelem rózsát terem. No, azzal a rózsával elmegyek a cicához, aki elvitte a nyelvét, ezzel ráveszem, adja vissza, ami nem az övé. Már úgyis régóta szerettem volna átmenni hozzá, mert megbántottam valamivel. A rózsa megfelelő ajándék, ezzel kiengesztelem. Persze nincs rózsa tövis nélkül, amivel levágok egy fél káposztát  a gondozó házánál. Azt elviszem a kecskének. Így örülni fog neki, ezért nem árul be senkinek, miért  szöktem el a ketrecemtől. Így a káposzta is megmarad meg a kecske is jóllakik. Na milyen ötlet?
 -Jó. -felelte a nagyfiú- De az nem túl hosszú idő? Vigyed a lovat, gyorsabb leszel vele.
 -Á, nincsen arra szükség! Van egy egyszerű módszerem. Van egy almám. Az almát...
 -Ne is folytasd!  Eldobod és ott teremsz, mivel ott is van egy fa. -nézett bolondos tekintettel Dani.
 -Rendben, akkor sziasztok. Hozzak esetleg visszafelé valamit nektek? Van egy jó barátom a flamingóknál, ő nagyon jó ennivalókat szokott ám eldugdosni. A tavalyi félretett eledelekkel, nagyszerű lakomát csaphatnánk ám!
 -Nem köszi, nekünk csak a hang kell semmi más. Köszönjük, szia.
A majom csak elhajította az almát, ott termett a kecskénél, majd megint hajított rajta, már a nagymacskánál termett. Úgy történt minden, ahogy előre megmondta. Hosszú pecek után megjelent a hanggal. Ujjongással tört ki az egész csapat. A hang ahogy felismerte kihez kell oda mennie - hiszen ez volt az anya nyelve- egyből beugrott a gazdatestbe.
 -Anya jól vagy? Tudsz már beszélni?
 -Igen! Végre tudok beszélni! Jaj, drága kisfiam! Gyere ide anyához! Megölelték egymást.
 -Annyira örülök!
 -Mi is veletek örülünk. Na, ezt is megoldottuk. Szóljatok be a központba a két ember nagyszerűen együtt működött velünk. Jobbak, mint az előzőek.
 -Hogy kicsodák, mik és hogyan? Ti meg miről beszéltek itt? Esetleg elárulná valaki? -Dani kérdezte zavartan.
  -Persze, ne haragudjatok. Szóval, az emberek a legjobb tudásuk szerint elkezdték tesztelni az állatokat. Valójában mi tesztelünk titeket. Mit gondoltatok, miért nem lehetséges megtanulni a mi nyelvünket? A papagájok az egyetlen lények, akik közvetítik a nyelveket felénk és viszont. Az állatkertet az állatok találták ki, a legtökéletesebb kutatólaboratórium. Az alanyok házhoz jönnek.
 -Istenem! Ez a legfurább kaland amiben rész vettünk! -szólt Dani és anyukája.
 -Menjünk haza anyu. Az embereket tesztelő állatvilág nekem már sok....-szólt bolondosan Dani

     Vajon mi történt ezután? Nem tudhatom, mivel felébresztettek.