Az oroszlánok és a lila esernyő

 Végre itt a szombat! Ideje állatkertbe menni!
- Jaj, de korán van még –gondolta az afrikai oroszlán, Lev. - Nemsokára jönnek az ápolók és megetetnek minket. Már nagyon éhes vagyok!
- Ne rohangáljatok már annyit! – mordult a kölykeire az oroszlánanya, Lea. Csak nehezen tudta rendre inteni őket, mivel egész nap csintalanságokra gondolnak. Egy idő után sikerült megmosdatni az ikreket és rendbe hozni a bundájukat.
- Még jó, hogy az öreg Leó a másik ketrecben van, mert ő aztán megnevelné ezeket a bitangokat! – mondta Lev, az apjára gondolva. Jól ismerte őt: nehezen bírta a kölyköket, akik vagy a fülét, vagy a bojtos farkát harapdálták. Így volt ez akkor is, amikor még ő volt kisoroszlán. Nem mehetett távol a többiektől; az anyja vigyázott rá.
- Nemsokára jönnek a látogatók, addig rendezd el a sörényedet! – utasította rendre párját Lea, aki messze földön híres volt háziasságáról. Tudta, hogy gyönyörű látvány az állatok királya a szikrázó napsütésben, de csak akkor, ha tiszta a bundája. Lev szót is fogadott neki.

  Az oroszláncsalád előkelő helyet foglalt el az állatkert látogatóinak szívében. Minden gyerek csillogó szemmel nézte a békésnek tűnő családot: a hősies családfőt, az odaadó anyaoroszlánt és a két vicces kölyküket, akik gyakran feledkeztek meg másokról, amikor együtt birkóztak. A szomszédjukban levő csimpánzok szórakoztatták el legjobban az oroszlánikreket, akik nagyot nevettek, ha a majmok ugrándozásuk közben leestek a fáról, vagy a mászókájukról.

  A szombati nap a legjobb a látogatók megfigyeléséhez az állatkert lakói szerint. Ilyenkor a legszikrázóbb a májusi napsütés, ekkor jönnek a legérdekesebb emberek, az állatok szerint. Sok család megfordult már itt, és nagyon sok kisfiú és kislány nézi meg a messzi helyről jött állatokat. Persze ugyanúgy megnézik őket az állatok! Nem is hinné el az ember, miket mesélnek róluk!
- Nézd, milyen fényes hajszalag van annak a kislánynak a copfjában! Szinte csillog tőle minden! – sziszegi a kígyó.
- Vajon miről beszélgetnek ott a padon ketten? Most rám tekintettek. Ajaj, jobb, ha elbújok! – vette észre a strucc, és gyorsan a homokba dugta a fejét.
- Látjátok, milyen gyorsan futok? – büszkélkedett a lajhár. Meg sem hallotta az embereket, akik kinevették őt; hiszen nem hogy nem futott, még gyors sem volt.
  Bár az emberek nem tudják, az állatok értik a nyelvüket. Tudnának is a látogatókkal beszélni, csak nem akarnak zűrzavart okozni azzal, hogy makogás, esetleg bőgés, vagy nyihogás helyett embernyelven beszélnek. Olyan nyelvet használnak az állatok, amit csak a családjukon belül lehet megérteni. Az orángutánok nem értik meg a zebrák nyelvét, hiába is hallgatóznak.

  Réges-régen, az állatok közös vezetője az elefánt volt. Ő vezette mind a csimpánzokat, mind az oroszlánokat. Aztán egyszer egy egérke meg akarta mutatni, hogy ő nem lesz senkinek sem az alattvalója, és megjelent az elefánt előtt. A vezető pedig annyira megijedt, hogy otthagyta az egész birodalmát, így alattvalói szétszéledtek egész Afrika területén.
  Minden állat ismeri ezt a történetet, vagy a szüleitől, vagy nagyszüleitől. Az állatkertben levő elefántokat így gyakran kinevetik, bár ők nem tehetnek semmiről. Az oroszláncsalád ügyet sem vetett a csúfolódásokra, inkább a látogatókat leste biztonságot adó menedékükből. Minden hétvégén igazi családi program volt ez oroszlánéknál.
- Nézzétek csak, hogy szeretik a vattacukrot a gyerekek! – okította kölykeit Lea. – Ugyanolyan gyorsan megeszik, mint ti a tejecskét!
  A kölykök, csak hogy lássák a vattacukros nénit, akit már jól ismertek, olyan közel húzódtak hozzá, amennyire csak lehetett. Aranyos, kontyos néni volt, aki szívesen mosolygott az apró oroszlánokra. Az ikrek a nézelődés közben egy kisfiúra lettek figyelmesek, aki anyukájával volt kézen fogva. Egy lila esernyő volt a kezében, ami azért is furcsa, mivel esőfelhőnek se híre, se hamva az égbolton. A kisoroszlánok csak ámélkodni tudtak, milyen élénk színű az az esernyő. Gyorsan visszafutottak az anyjukhoz, aki messziről már észrevette a fiút az esernyővel.
- Anya, nézd, milyen szép! Nekünk is kell egy olyan!
  Lea látta, hogy a párja épp sütkérezik a napon, így elindult a kisfiú felé, hogy kiderítse, miért is van olyan szokatlan tárgy egy ilyen szép napon valaki kezében. Nem is ügyelt a szomszédjában levő majmokra, akik a mászókájukról huhogtak neki. Nem akarta, hogy rögtön észrevegye az esernyős fiú, aki épp a kígyó lakásánál utánozta lakója sziszegését. Először az egyik farönk mögé bújt, majd kölykeivel közelebb húzódott a látogató felé.
- Nézd Anya, milyen viccesek ezek a majmok! – hallották tőle. – Jó, hogy elhoztál az állatkertbe, mert a faluban ritkán látok ilyen érdekes állatokat!
- Látod Dani, ilyen egy igazán jó szombat! Mindjárt jövök, hozok egy kis vattacukrot, addig nézd őket nyugodtan.
  Az oroszlánmama látta, hogy itt a tökéletes pillanat ahhoz, hogy megszólítsa Danit. Bár tudta, hogy emberekkel beszélgetni nem szabad, mégis kivételt lehet tenni néha, és az most pont ilyen alkalom. Megszólította a fiút, aki nem hitt a fülének: hozzá beszél az oroszlán? A lila esernyője felől kérdezi?
Az első megdöbbenés után a fiú észrevette Lea lábánál figyelő kölyköket, így erőt vett magán, és válaszolt:
- Az esernyőm azért van nálam, mert ez egy jövőbe látó esernyő.
Az oroszlánmama nem hitt a fülének. Jövőbe látó esernyő? Létezik egyáltalán ilyen?
- Persze, hogy létezik! – húzta ki magát Dani. – Nem csak azt mondja meg, milyen idő várható mára, hanem akár a ma délutáni dolgokat is!
- Nekem is kell ilyen Anyu! Szerezz nekünk ilyet! – kérlelték a kölykök Leát, aki ügyet sem vetett rájuk.
- Ha be tudod bizonyítani, hogy ez tényleg egy ilyen esernyő, akkor elhiszem. Nagyon kíváncsi lennék rá!
- Persze, megmutatom szívesen, hiszen a mamám még nincsen itt. Várjatok egy pillanatot! – szólt a fiú, majd kinyitotta az esernyőt és a vállának támasztotta. – Drága esernyőm, mondd meg, milyen idő lesz ma!
  Az esernyő egyet-kettőt fordult Dani vállán és megmutatta, hogy este be fog borulni az ég és villámok lesznek rajta.
- Nem hiszem, hogy esni fog az eső, mivel egyetlen felhő sincsen még! – szólt Lea, és ott akarta hagyni a fiút.
- De mami, figyeld csak, mi van ott távol az égen! – szólt a két kölyök, felhívva anyja figyelmét a keleten látható esőfelhőkre. – Mégiscsak lesz itt valami!
- Most már elismerem, hogy igazad lehet, Dani. Az esernyődnek mostantól akármikor hihetünk.
- Látod, az esernyőm sosem hazudik! Egyszer megjósolta, hogy biciklizés közben el fogok esni. Azért nem hittem neki, mert aznap Anyának kellett segítenem. Viszont amikor elküldött a boltba vásárolni, akkor tényleg elestem a bringámmal az úton! Én is rájöttem már, hogy igazat mond az esernyő.
- És még mit tud? Megmutatod nekünk, ugye? – kérlelte a két oroszlánkölyök Danit.
- Persze, megmutathatom, csak most jön anyukám, és megyünk, megnézzük a többi állatot! Jövő héten ismét találkozhatunk! Akkor megmutatom, jó?
- Mi tagadás, elég kíváncsiak vagyunk még az esernyődre, de majd jövő héten találkozunk! – válaszolták az oroszlánok.
Az esernyőnek köszönhetően pedig oroszlánék fel tudtak készülni az esti viharra, ami csak a csimpánzokat áztatta el.
  Időközben Lea elmesélte Levnek, milyen fiúval találkoztak. Az egész család alig várta, hogy ismét jöjjön a fiú az édesanyjával. Az ikrek minden nap kérdezgették szüleiket, mikor találkozhatnak ismét a varázslóval. Hiszen varázsló volt Dani a kisoroszlánok szerint, úgy ám!

  A jövő hét szombatján a kölyköket nem kellett kelteni kora reggel, hogy mosakodjanak meg, mivel már alig várták a fiút. A többi állat nem is tudta, mi ez a nagy felhajtás az oroszlánoknál.
  Délután, ígéretéhez híven eljött Dani, viszont az esernyő nem volt nála.
- Hol a varázsesernyő? Hol a varázsesernyő? – kérdezgették az oroszlánikrek Danit.
- Sajnos nem tudtam elhozni, mivel most éppen nagyon rossz állapotban van otthon.
- Hogy-hogy? Betegeskedik éppen?
- Igen, elmesélhetem, hogy volt. – mondta Dani. – Egész héten vártam otthon, hogy jöhessek megint az állatkertbe Anyával, hogy ismét megmutassam nektek az esernyőmet. Mindegyik nap kipróbáltam, hogy jól működik-e. Az egyik nap viszont nálam volt az osztálytársam, Peti, mert visszahozta a kölcsönbe adott könyvemet. Mivel akkor nagymamámnál voltam, aki a falu másik végén lakik, Anya nyitott neki ajtót. Azt mondta Petinek, hogy nyugodtan vigye fel a szobámba a könyvet, aki így is tett. Ott viszont észrevette az esernyőmet, ami az íróasztalom mellett állt és kicsente a lakásból. Hazaérve rögtön észrevettem, hogy eltűnt. Hiába kerestem, Anya se tudott segíteni, hiszen ő nem látta aznap. Szomorú voltam miatta, mert közel állt hozzám és nektek is megígértem, hogy megint elhozom. Délután Anya elárulta, hogy Peti nálunk járt. Felpattantam a biciklimre, és elindultam Petiék háza felé; szerencsére tudtam, hol laknak. Már nagyon hiányzott nekem az esernyőm, és reméltem, hogy nem került rossz kezekbe. Odafelé az út szélén lila csillogásra lettem figyelmes: ott volt az én esernyőm! Felvettem a szétesett részeit és hazamentem. Otthon szerencsére meg tudtam javítani. Utólag kiderült, hogy Peti nem akart rosszat tenni, de a házunk előtt elvesztette az esernyőmet és nem merte nekem bevallani.
- Reméljük, most már jól van, ugye? – kíváncsiskodtak a kölykök.
- Persze, holnap el is hozom nektek, hogy ismét lássátok! – mondta Dani.

  Másnap ígéretéhez híven elhozta Levéknek a lila színben csillogó esernyőt. Látszott rajta, hogy rossz állapotban volt, de szerencsére a hozzá értő kezek megjavították és ismét tündökölhetett a régi fényében. Ezúttal megjósolta, hogy Dani és az oroszláncsalád között igazi barátság kötődik, amit lehetetlen lesz szétválasztani. Később kiderült, hogy mint mindig, most is igazat jósolt meg.

  Az esernyőt Dani később a gyermekeinek, majd az unokáinak mutatta meg. A segítségével ismerkedett meg a feleségével és így ismerte meg az igaz barátait. Igazán jó állapotú volt még az idők múlásával is, bár már 62 év körül járhatott. Én is láttam, mivel a nagyapám, Dani mesélte el ezt a történetet nekünk, és így lett a kedvenc állatom az oroszlán.